Csütörtökön kijött a nyolcadik fogunk. Kicsit lázas is lett Bíborka, így pénteken újra elvittem az orvoshoz, de azt mondta doktornő semmit nem hall és lát amitől lenne a láz, így valószínű csak a foga, de felírta az atb. Kiváltottam. Kint van a spájzban. Nem készítettem el. Remélem nem is lesz rá szükség. Most már nem lázas. Kicsit nyűgös, de szerintem most már omlani fog a foga kifelé. Az kínozza.
Petivel tegnap bábszínházban voltunk az óvodával. Tetszett neki nagyon. Pom-pom meséi voltak.
Ígértem, hogy írok a filmről. Nem vagyok a szavak embere, de olvastam egy elég jó kritikát és azt szeretném ide belinkelni.
Szeretném megköszönni Momi Renátának és az Angyalszív Alapítványnak, hogy megnézhettem a filmet. Nagy élmény volt. Sírással és nevetéssel.
A film egy érdekes kérdést érint, amikor egy Down-kóros felnőttember magánéletére, főképp szerelmi életére fókuszál. Daniel (Pablo Pineda) fehér hollónak számít e betegséggel együttélők körében, hiszen egyetemet végzett, állása van, és azt mondhatnánk viszonylag normális életet él. A történet ott kezdődik, hogy 34 évesen első munkahelyének, első napjába csöppenünk. Új helyzet, új arcok, új feladat, de úgy látszik a férfi remekül helyt áll. A dolgok akkor kezdenek összekuszálódni, amikor beleszeret egyik kolléganőjébe, Laurába (Lola Duenas, Belső tenger, Volver), akinek magánélete már eddig is nélkülözött minden nyugalmat. Laurának tetszik a kedves, csupaszív Daniel, de hogy viszonozni tudja-e a fiú érzelmeit, az a maga számára is kérdéses.
Nem tudom ki, mit tud a Down-kóros felnőtt emberek életéről, lehetőségeikről, jogaikról, de a spanyol társadalom mindennapjaiba ez alkalommal kicsit beleshetünk. A film egy elég pozitív felütéssel kezdődik, Daniel az e szindrómában szenvedők jogairól beszél nagyközönség előtt, majd egy táncterembe vezet a kamera, ahol a Down-kóros felnőttek tánccal fejezik ki önmagukat. Lelket gyönyörködtető képek ezek, teljesen elringat abban a nyugodt tudatban, hogy lám-lám, mégis van élet a normalitáson túl. De, amint elkezdünk mélyebbre belelátni a családok és a szereplők életébe, elfacsarodik a szívünk, és bizony ott ugrál a gombóc a torkunkban, egy-egy mozzanat után. Pedig a film tele van humorral. Daniel cinizmusából fakadó humora fergeteges. De a maga egyszerű bája is mosolyt fakaszt a néző arcára. Ez egy feloldhatatlan kettőséget okoz a bennünk, mert egyrészt bátran nevetnénk a szereplők esetlenségén, de ugyanakkkor tudatában vagyunk annak, hogy ezen nem szabadna nevetni, ezen nem illene nevetni. Mégis azt mondom, bátran nevessünk Danillel és barátaival, mintha csak magunkon mulatnánk, hisz okoskodhatunk, de mi, úgy nevezett normálisak is sokszor csak topán botladozunk a nagybetűs életben.
A provokatív témájú film felkavaró élményekkel gazdagít, és segít elfogani a köztünk élő emberek másságát. Lola Duenas a filmben nyújtott alakításáért Goya-díjat kapott. Az alkotás másik megdöbbentő momentuma, hogy a főszerepet alakító Pablo Pineda valóban Down-kóros.
A Down-kórt direkt nem javítottam ki Down-syndrómára. Sokakat zavar a kór elnevezés. Én már megszoktam és általában ha azt mondom Down-syndrómás azt se tudják miről beszélek. Ha már azt mondom kór úgy már tudják miről beszélek. De szerintem ez az elnevezés a legkisebb gond.
